Anélkül nem mehetsz a saját utadon, hogy nem hajtasz fejet az őseid előtt… olvastam valahol, és sokszor gondolkodtam, hogy ez hogy és miként lehet igaz, hogy és miként váltztathatja meg az életem…

A válasz nem jött…

Mígnem elmentem egy képzésre, hogy újra felelevenítsem korábbi tudásom az emberismeretről… és azon kívül, hogy sok-sok felismerést kaptam ismét, megint azt éreztem, hogy kell a főhajtás, a tisztelet kifejezése az ősök előtt.

De kit nevezünk ősöknek?

„Őseink azok a személyek, akik korábban éltek és a családunkban vagy a közösségünkben fontos szerepet játszottak. Ők voltak a mi elődeink, akiktöl örököltük genetikai jellemzőinket, kultúránkat, hagyományainkat és értékeinket. Az őseink fogalmát gyakran használjuk a családfánkon felüli generációkra, akiknek az élete, tapasztalatai és döntései alakítottak ki azt a világot, amelyben ma élünk.” (forrás: szinonimak pont hu)

ÉN olyan nagyon messzire nem mentem az őseim sorában, mert tudtam, hogy kik előtt kell fejet hajtanom ahhoz, hogy azt csináljam, amit akarok.

Most egyértelműen tudtam, hogy mit kell tennem. Egyértelmű volt, hogy apai nagyszüleim előtt kell fejet hajtanom… nekik nem adtam meg a tiszteletet a temetésükkor, mert nagyon sok fájdalom és harag gyűjt bennem össze azok miatt a dolgok miatt, amiket elkövettek velem szemben… mégis éreztem, hogy muszáj elmennem a temetőbe, vinnem virágot, és fejet hajtanom előttük.

Így is tettem, hétfőn kocsiba szálltam, vittem a virágaimat, és vezettem közel 2 órát. Korábban már hívtam a szüleimet, hogy érkezem, és készüljenek, mert ők is jönnek ki a temetőbe. Itt kell megjegyeznem, hogy nagyon fura érzés látni a szüleimet egyre kisebbnek és kisebbnek, ahogy öregszenek és mégis életerősek és az én szüleim.

Megkerestük együtt az apai nagyszülők sírját, ahol rövid rendrakást követően kiástam a két helyet a két virágnak, majd ezt követően megkértem a szüleim, hogy hagyjanak magamra…

Főhajtással adtam tiszteletet nekik, azoknak, akiket nem tiszteltem meg korábban, mégis eljött a pont, mely azt sugallta, hogy az ősök áldása nélkül nem léphetek tovább. Fura érzés volt a kezem kinyújtani feléjük de úgy, hogy a tenyerem az ég felé mutatom, mint amikor várod a másik kezét, hogy a kezedbe rakhasd. Láttam magam előtt a nagyapám sziluettjét, ahogy a botjára támaszkodva kalapot tesz a fejére, és láttam nagyanyám kendővel borított arcát a ruhában és a fekete cipőben. Egymás mellett álltak, és néztek, kezüket tartották felém, és én pedig elfogadtam azt, amit adnak, és amit adni tudtak. És a mindent adták, a támogatást, és én megadtam a mindent, amit tudtam adni, a tiszteletet. Furcsa volt, és mégis jó. Csodás volt az idő is, kellemes nyugalom uralkodott a szüleim és köztem. Jó volt.

Hazafelé végig Hans Zimmer We are free című számát hallgattam, és zokogtam. Tudod, ez az a zene, ami híressé vált a Gladiátor című film által – valami fantasztikus belső húrokat szólaltat meg, és az ember belső gyermekét szólaltatja meg.

Éreztem, hogy ennek így kellett lennie, hogy ez így jó, hogy minden jó. Hálás voltam magamnak, az életnek és annak, hogy hallgattam a belső és külső hangomra.

És most hadd tegyek egy kis kitérőt, kb egy éve a jobb térdem hajlításkor rettenetesen fájt. Már járt nálunk masszázsterapeuta, kentem mindenféle krémet, de semmi sem használt… és mióta fejet hajtottam az apai nagyszüleim előtt… azóta nem fáj…

Hiszem, hogy tényleg kell az ősök támogatása minden tettünkhöz. Sokszor éreztem, hogy gyökértelen, háttértelen vagyok, és most érzem, hogy nem, hogy van amihez nyúljak, és ez nagyon fontos abban, hogy másoknak segíthessek.

És hogy hogy? Azt most fogom pontosítani, és olyanná szabni, amilyen én vagyok: sokszínű, impulzív és nagyon empatikus.