Van az a mondás, hogy „Járt utat járatlanért el ne hagyj.”
Ismerős ugye?
Ha már valamit valahogyan csináltál és az többször is bevált, akkor ki ne próbálj mást, mert az csak rossz lehet…
Az én értelmezésemben ez úgy működik, hogy amit a szíved diktál, mindent úgy kell tenned, hiszen biztosan rosszul fog végződni mindaz, amit az eszeddel teszel a szíved helyett.
Ismét beigazolódott, hogy a lehető legjobb válasz és döntés az, amit a szívünk hoz meg, és bármit is mond az ész, bármiben is át akarja venni a hatalmat, a végeredmény nem lesz rózsás.
TÖRTÉNT AZ, hogy elmentem dolgozni alkalmazottként egy céghez, mert az eszem azt mondta, hogy jó lesz, hiszen lesz egy fix munkám, és kapok érte – bár nem annyit, amennyit akarok – mégis kapok érte pénzt, egy bizonyos nagyobb összeget.
Már a kezdet kezdetén volt furcsa megérzésem, de mint gondolom sokan, én sem foglalkoztam ezzel. Mit nekem ez a feladat? Úgyis megoldom, majd jól megmutatom…
Így is lett… az első alkalmakkor már nagyon furán éreztem magam, el sem tudtam képzelni, hogy lehet az, hogy majd én nap mint nap a gép előtt ülök és meetingelek és órák hosszat dolgozom…
A GONDOLATTÓL IS KIRÁZOTT A HIDEG. De mit tettem én? Nem hallgattam a szívemre, hanem szépen beálltam a sorba.
De!
A karakteremnemnek nem tudtam nemet mondani, és azt nem tudtam átverni… a karakterem az egyik legrugalmasabb és legnagyobb mozgásigénnyel megáldott karakter, aki ráadásul nem szereti a szabályokat követni, ez a kolerikus (kattints a szóra, ha szeretnél bővebben olvasni erről a karakterről).
A kolerikus énemnek mozognia kell, mennie A-ból B-be, nem maradhat hosszú ideig egy helyben, mert megőrül. Ezen kívül nem tudok szabályos keretek között dolgozni, saját szabályokat alkaotok és a monoton munkával sem tudok mit kezdeni. Ha mindekezeket elolvasod, már azért érzed, hogy az én karakterem fejjel szembemegy egy alkalmazotti karakternek… nem bírok az lenni, nem bírom a kötöttségeket és a szabályszerűségeket miközben saját szabályokat meg szeretek alkotni.
Nos, húztam, halasztottam a közös munkával töltött napokat, de közben legbelül éreztem, hogy ennek hamar vége lesz, mert egyszerűen én nem vagyok sem alkalmazott sem egy behódoló lény… én gondolkodó, önálló ember vagyok.
A végeredmény az lett, hogy a próbaidő után nem lett meghosszabbítva a szerződésem, és elköszöntünk egymástól…
A búcsúzás természetesen fáj, viszont annál rosszabb, hogy el akarják ilyenkor is hitetni az illetővel, hogy „nem vagy jó, hogy nem vagy szerethető és nem vagy elfogadható”. CSAKHOGY ÉN NEM VAGYOK AZ, aki ezt benyeli és elhiszi már, hiszen nap mint nap dolgozom magamon és a hitrendszereimen. Én tudom azt, hogy nem vagyok ide illő és ha valaki nem illik egy társaságba, akkor a társaság gyorsan kidobja…
Annyit tudok mondani így sokadik megélt hasonló történet után, hogy mindig hallgass a szívedre, az sosem hazudik!