A pandémia nagyon erősen megmutatta nekünk, hogy milyen az, ha hirtelen egyedül létre kényszerülünk.
Sokan tragédiaként, borzalmas állapotként élték meg ezt a pár hónapot, hiszen egy már megszokott élethelyzetet vágott ketté a fölöttünk hozott rendeletek sokasága. Nem mehettünk sehova, nem csinálhattuk megszokott dolgainkat, és olyan helyzetbe raktak be minket, ami nagyon, de nagyon nehezen volt elviselhető.
Az egyedüllét nagyon de nagyon nyomasztó élménnyé vált azoknaknak, akik minden nap találkoztak barátokkal, kollégákkal, tehát akik személyisége az extorvertált kategóriába esik. Nekik a mindennapokban az egyedülléttel megkűzdeni valódi harcnak tűnt.
De mi is baj az egyedülléttel? Miért érzi mindenki azt, hogy az egyedüllét egy borzalmas állapot, és hogy ennek azonnal véget kell vetni, mert tarthatatlan.
Az egyedüllét az az állapot, amikor fizikailag egyedül élünk egy lakásban, házban, és a mindennapokban saját magunkhoz igazitjuk a napi tevékenységet. Az egyedüllét során sok-sok barátunk, ismerősünk lehet, és ugye vannak rokonaink is, akikkel tarthatjuk a kapcsolatot. Egyedül vagyunk, ami lehet önálló döntés eredménye, de lehet közös megállapodás is az előző párunkkal.
Számomra az egyedüllét a lehetőségek tárháza, hiszen mondhatjuk azt, hogy nincsen senki más, akihez igazodni kellene, csak és kizárólag azt és úgy csinálunk, ahogyan akarunk. Ez az állapot egy nagyon is pozitiv hangulatú állapot, melyből a lehető legjobbat lehet kihozni. EGY-edül, azaz egyedül vagyok önmagammal, az EGY-gyel, ami a legfontosabb számomra – vagyis a legfontosabbnak kellene lennie.
Sajnos elfelejtjük az ÖN-magunkra figyelést az EGY-edüllét által, hiszen a körülöttünk levő világ azt mondja, hogy nehogy egyedül legyél, vagy ha egyedül vagy, az nagyon rossz állapot, és menekülj, azonnal keress valakit, aki az egyedüllétet felváltja társas kapcsolattá…
Ezzel szemben a magány az az állapot, melyben nem pozitiv érzelmeket élünk meg, még maga a szó is ezt sugallja – amikor kimondod, érzed, hogy mennyire sok szomorú érzés kapcsolódik ehhez a szóhoz?
Elmondok egy történetet: van nekem egy ismerősöm, aki mindig is úgy élt, hogy sok-sok nő vette körül – férfiról van szó. Mindig volt vele valaki, igy sosem tapasztalta meg az egyedüllét varázsát. A sok nő a szexuális életét is meghatározta, több mint 300 nővel volt együtt hosszabb-rövidebb ideig.
Az élete úgy hozta, hogy vidékre kellett költöznie, majd egy pár hónap múlva újra a fővárosban volt. Egyedül egy lakásba költözött, melyet ő egy nagyon nehéz dologként élt meg, hiszen sosem volt egyedül.
Az, hogy egyedül volt olyan dolgokra sarkallta, melyek eredményeként még rosszabbul érezte magát… midnenáron beszélgető partnereket akart keresni, akik pedig teljesen mást akartak tőle. Ennek következtében még magányosabbnak érezte magát, és még rosszabb embernek…